Bufurc bácsi meséi 10. – A kis állatbarát

András Róbert, alias Bufurc bácsi elbeszélés-sorozatának legutóbbi részében azt láthattuk, hogy hogyan nem lett belőle nőgyógyász, a lendületes indulás után miként tört ketté orvosi pályája.

Azaz mégsem!
Az állatgyógyászatban még teremhet neki babér!
Mindig is imádta az állatokat, sok tapasztalatot szerzett a velük való foglalatosságban már pici gyermekként, hiszen nem csak dőreséggel telt ám a kis Bufurc gyermekkora a kies pusztavilágban! Nem csak csínytevésen járt a kis fejecskéje!

Az élettel teli környezet, a változatos állatvilág, a sok nyüzsgő tücsök-bogár, csúszómászó, rágcsáló, egy percig sem hagyta unatkozni Bufurcot!
No, meg szegény édesanyját sem…

András Róbert:
Kis Bufurc, az állatbarát

Gyerekkorom béli állatszeretetem nagyon sokszor anyukám idegeire ment. Szerettem a kutyát, macskát, de mindent, ami élt és mozgott, egeret, kígyót, békát is begyűjtöttem. Játszadoztam velük, gyógyítgattam őket. Büszke is volt rám anyám, dicsekedett mindenkinek:

Ebbű a gyerökbű’ biztos állatorvos lösz. Azért nem dicsért meg, sőt el is vert érte, amikor fodrászosdit játszottam a cicákkal, és mind a háromnak levágtam a bajuszát kisollóval.

Pirisi bácsi kertjében volt egy kis mocsaras tavacska. Abból hordtam haza a tarajos gőtéket, és raktam bele a betonhordóba, amibe az esővizet gyűjtötték anyámék. Nyáron abba mentünk bele mosakodni. Peti barátommal fürödtünk a gőtés vízben, le föl rohangásztak klottgatyáinkban a kis kétéltűek. Amikor kiszálltunk a vízből, úgy ráztuk ki a „klottosból” a gőtéket.

Dinkó Ilus néni is járt át hozzánk fürdeni nyáron. Anyámmal egy este mit sem sejtve mentek be wellneselni a vizes hordóba. Két perc múlva visítva rohan ki mind kettő a vízből, és anyám üvölt:

Mi az Úristen agara faszákkal pakoltad tele ezt a vizet? Kígyókat hozol neköm ide? Én mondtam, hogy csak aranyos, kis tarajos gőték. Dinkó Ilus néni tudott az utcában a legcifrábban káromkodni, mert ő pont a templom mellett lakott.
Ki is cifrázta most is, de nagyon nevetett.

Egyszer a kertben összeszedtem egy egész sündisznó családot, azoknak a gangon téglából kis házikót építettem, kifutóval, hogy ne kódorogjanak el. Tejjel, mindenféle konyhai maradékkal etettem őket. Egy idő után anyám megunta a sündisznók kerülgetését ruha teregetés közben, és szélnek eresztette őket.

Volt egy nagyon helyes piros kis talicskám, azt arra is használtam, hogy a Gumi Jani bácsiéknál összeszedett varangy békákat hazatologassam, hogy nekünk is legyen má’ itthon!

Egyik nap sokszor fordultam. Anyám kérdi:

Té gyerök, mi a büdös francnak hordod haza azt a sok békát? Mire én mondtam, hogy azt tanultuk az óvodában, hogy a béka hasznos állat, megfogja a szúnyogokat, és majd milyen jó lesz, ha nem csípik a seggünk a pottyantóson.
Már akkor is ilyen „büdös eszös gyerök” voltam.

Volt csókám a padláson kalitkában, szegény valamiért bánatos volt, és nem evett, ebbe halt bele. De apukám hozott utána helyette egy kuvikot, amit meg a macskák intéztek el.
Madár ügyben nem voltam túl szerencsés.

Gyűjtöttem a rovarokat, lepkéket is. Függönydarabból anyukám csinált nekem lepkehálót, azzal jártam az utcai virágoskerteket. A legtöbb lepke Csipöt Borcsa néni dáliáin és petúniáin volt. Elfoglaltam reggel a lepkelesen a helyem a szemközti epörfánál, és onnan kezdtem meg a virágokra leszálló lepkék becserkelését.

Szép csöndben odamentem, és szinte mindig dáliafejestől kaptam el őket. Így aztán Borcsa néni gyönyörű dália kertjéből hamarosan csak egy „virágtemető” maradt. Ezt ő természetesen szóvá tette anyámnak, amiért megint csak nem dicséret járt.

Hüllők, rovarok gyűjtése megszüntetve, maradtak a rágcsálók. Egér volt bőven a kukoricagóréban. Egyszer Peti barátommal egy csomó egeret szedtünk ki egy fészekből, a kukorica alól. Volt ott mindenféle, csupasz, szőrös, félig szőrös. Játszadoztunk velük. Némelyiket elkapta a macska. Az egyik fészekben találtam egy fekete foltos, nagyon aranyos kis egeret. Azt megtartottam, beraktam egy gyufás dobozba. Büszkén mutogattam a szomszéd lányoknak, és elneveztem Gazsinak.

Minden délután le kellett feküdnöm, anyám ott feküdt mellettem, míg el nem aludtam. Gazsi a gyufásdobozban rövid ujjú ingem felső zsebében kaparászik. Anyám fülel, és kérdezi, hogy nem hallom-e ezt a neszezést, olyan mintha egér lenne a szobában.
Én csak lapítottam.

Elaludtam. Egy óra múlva anyám visítozik:

Té gyerök! Normális vagy té? Egeret viszöl be a szobába? Az kőne még, hogy mindönt összerágjon itt neköm! Azonnal pucolj ki vele, és add oda a macskáknak.”

Ugyanis az történt, hogy amíg aludtam, átjöttek a szomszéd lányok játszani, és amikor megtudták, hogy alszok, azt kérték, hogy hadd nézzék meg addig Gazsit…

Kivittem Gazsit, hogy szabadon engedjem szegényt, anyám meg csak „nyomja”:

Majd adok én neköd Gazsit, hogy attú’ kódúsz. Így aztán, mégsem lett belőlem állatorvos.