Csóti Andrásné a Kalocsa környéki népművészet újonnan avatott mestere - Hét évtized a hagyomány szolgálatában

- Szent István olyan egységet teremtett, amely Istenhez legalább annyira hű, mint hagyományaihoz, amely oldhatatlan kötelékkel fűz át minden embert, aki e földön született, élt, alkotott és átadta tudását gyermekeinek, unokáinak, utódainak. Ez a kötelék, a kultúránk tartotta egyben a nemzetet a magyarság zivataros századaiban. Így Szent István nemcsak államalapító és nemzetegyesítő, de hagyományteremtő vezető is volt – mondta a kitüntetettekhez szólva Vitályos Eszter, aki a továbbiakban úgy fogalmazott: önök, akik ma itt vannak, Szent István munkáját végzik; Naggyá kétféleképpen válhat az ember: vagy Szent Istvánként, Széchenyiként, Petőfiként nagy tetteket visz véghez, vagy olyan kis tetteket, amelyek egy-egy közösség számára nagy jelentőséggel bírnak” –mondta az államtitkár, majd mások mellett Csóti Andrásnénak is átadta az erre vonatkozó rendelet szerint országosan évente legfeljebb 10 személynek adományozható díjat. 

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

A magas kitüntetés alkalmából Csóti Andrásnét takaros, a régi parasztházakat idéző, tornácos öregcsertői otthonában kerestük fel, ahol lányával, Kovács Lászlóné Csóti Máriával, az Öregcsertői Őszirózsa Asszonykórus művészeti vezetőjével fogadott bennünket. Öregcsertő népművészetének két emblematikus alakjával a helyi és környékbeli hagyományok őrzéséről, ápolásáról, a népdalkincs éltetéséről, továbbadásáról beszélgettünk. 

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

Azt talán elöljáróban érdemes elmondani, Irén néni ízes beszédéből, kiváló kommunikációs képességéből adódóan más azért nehezen szólal meg mellette, így interjú helyett inkább egy átfogó monológra sikerült a minden bizonnyal emlékezetes találkozásunk.

Hát vágjunk is bele, lássuk, mit osztott meg velünk életéről az idén 88 éves Csóti Andrásné Farkas Irén, vagy ahogyan Öregcsertőn hívják, Irény néni.

„1935. január 28-án születtem Öregcsertőn. Azóta is itt élek, szeretek itt lenni, szeretem ezt a kis falut. 1952. április 16-án kötöttem házasságot. Amikor 18 éves elmúltam, megszületett a fiam, András, utána 7 évre a lányom, Mária, akik aztán fölnőttek, tanultak, szép karriert futottak be. Úgyhogy nem rám ütöttek, szerencsére az apjukra, aki okos volt, én annyira nem szerettem tanulni.
Az 1950-es években jött a Népművészeti és Háziipari Szövetkezet Kalocsán, és akkor többedmagammal a faluból oda „beiratkoztunk”, mert nagyon szerettem kézzel varrni. Amikor itthon elvégeztük a dolgunkat, vagy már nem dolgoztunk a földeken, akkor mindig a „varróval” foglalkoztam, a mai napig szeretek varrni.

Gyakran kérdezik, melyik virágmotívum a kedvemre való? Hát, én mindet szeretem. Szeretem a piros, a rózsaszín rózsát, a pipacsot, a kék nefelejcseket, az árvácskákat, mindben örömöm találom még a mai napig is, ahogy kinyílnak a kezem alatt.

A varráshoz persze pamukok (színes hímző fonalak) is kellenek, de nem voltak mindig színtartó pamukok. Most már vannak, és azt is tudja mindenki, hogy mibe kell mosni: egy kis ecetes vízbe kimossuk őket, fényesek tőlük a pamukok, tartják a színüket, már nincs semmi hiba velük, de régen azért nem így volt, egy idő után kifakultak.

A danolás úgy jött, hogy varrás közben már kis korunkban énekeltünk a nővéremmel, aki szintén szerette a szép nótákat, amiket anyánktól, nagyanyánktól, a falubeliektől tanultunk. Észrevették az iskolában is, hogy szép, tiszta hangom van, így mindig szerepeltem dalokkal, szavalattal. Varrni régen is csak úgy lehetett, hogy valaki előírta a mintát, és mivel Borka Margit, Vörös Maris szépen írtak, azok munkája után dolgoztunk. Sajnos ők már mindketten meghaltak.

Ha most valakinek varrok, az kiírt mintákkal hozza a terítőt, ruhadarabot, én meg kivarrom. Tudom, milyenre kell, ismerjük, hogy a rózsa piros, rózsaszín, a nefelejcs kék, az árvácska lila, mi ezt mind tudjuk, akik ezzel foglalkozunk.

Azt is, hogy a fiatalok régen cifra színes ruhákba jártak, az idősebbeknek már a szomorú pamukos kellett, azok már nem vették fel a cifra ruhát. Ezekben a szomorú varrásokban a lila szín dominál, nincs benne piros meg rózsaszín.

Hát, majdnem olyan 55 éves koromig még én is szerettem a cifra ruhát, de utána már „szomorú” pamukost varrtam magamnak is; tudni kell, hogy kell öltözni egy ilyen idősnek már.

Az öltözködés a papuccsal kezdődik és végződik, de nem tudom, most hol lehet papucsot kapni, de hát akkor mindenkinek volt piros papucsa, az öregeknek ilyen sötétebb, mint a lábamon van. Ez az anyámé volt, aki ahogy én, még tánccsoportba is járt. Vigyázok rá, szeretem, elvégre az anyámé volt. Szegedi papucsnak mondjuk, ott mindig szépeket, még gyöngyös papucsot is varrtak. A népdalkörbe, ahová én is eljárok, a mai napig is ezt használjuk.

A lányom, Kovács Lászlóné Csóti Mari vezeti az asszonykórust, aki a családjával itt él Öregcsertőn. Ő is szereti ezeket a szép, hímzett, riseliőzött (gépi hímzett) ruhákat, és persze ő is tud varrni. Vele járok a próbákra, fellépésekre. Ehhez minden ruhája meg van, hiszen ő is tud varrni. Örülök, büszke vagyok rá, hogy nem csak szereti a szép nótákat, de tanítja is. A lányommal még az 1970-es, 1980-as években együtt táncoltunk az Öregcsertői Hagyományőrző Népiegyüttesben. Nagyon szép csoport van Csertőn most is, még a nyugdíjas Ki Mit - Tud?-on is voltunk, ahol kiemelt arany minősítést kaptunk. Régebben nagyon sokat varrtam, akkor egy terítőt egy nap kivarrtam, mert ez nem 8 órai munka, hanem reggel ahogy hozzáfogtam, volt úgy, hogy 11 óráig varrtam, hogy befejezzem.
Nem csak otthon varrtunk, hétvégén, vasárnaponként a Csintovára (Fő utcára) jártam én is, le a másik utcába. Voltunk tízen is asszonyok, azt varróval a kezünkbe varrogattunk, beszélgettünk, danoltunk, de már az elmúlt. Ez a korosztály, amelyikhez én tartozom már kihal, már nem nagyon varr, főleg nem kiülve. Akkor minden vasárnap délután úgy iparkodtunk, hogy megyünk, de hát keveset varrtunk, mert inkább beszélgettünk - hát jó volt. Mindent kibeszéltünk, mindent tudtunk a faluról, mindenkiről, akkoriban az volt a Facebook. A férfiak meg a kocsmába mentek, azoknak más szórakozásuk nem volt - elmentek a kocsmába esetleg ott iszogattak, kicsit beszélgettek, aztán eltelt a napjuk.

Hát hogy őszinte legyek, nem is tudtam elgondolni, még talán a mai napig se akarom elhinni, hogy én, egy ilyen szegény parasztasszony ilyen kitüntetést kapott. Nagyon örülök neki. Úgyhogy nem gondoltam, el nem akartam hinni, hogy ezt én kapom.

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

Nagyon szép volt a Vigadó, ilyen szép helyen soha életemben nem voltam még, azt hiszem már nem is leszek. Jól éreztem magam nagyon, az első sorban ültem. Mondták, hogy aki nem tud felmenni a színpadra, annak lehozzák a díjat. Én azt gondoltam, hogy akár hogy is, de felmék, és amikor szólítottak mentem is föl. Mindjárt jöttek nekem szembe, segítettek. Mondtam is, minden erőmet összeszedtem államtitkár asszony, hogy feljöhessek! Azt mondta, kár lett volna ebbe a szép ruhába nem feljönni! Mondom hallja, minden erőmet összeszedtem, hogy feljöhessek! Jót nevetett rajta.

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

Hát azért régen is jól voltunk. Szegénységben éltünk, szerettük a gyerekeinket, akiket ugye tanítattuk, hála Istennek nagyon szépen megvoltunk. Férjem sajnos 10 éve meghalt, az utolsó években ő már nagyon beteg volt, de szépen, szeretetben éltünk együtt és most is a családdal.

Apám 69 éves, anyám 77 éves volt, amikor meghalt. De hallja, az már olyan öregasszony volt 77 évesen, mert valamikor nem öltöztek ám így. Hú, hát akkor azok már olyan sötét ruhába jártak, én meg már 88 vagyok, azt így öltözködök. Szeretek öltözni. Azt senki nem tudja, mennyi fehér alsó szoknyát vasaltam ki. Mert ugye amikor megyünk fellépni, akinek nincs rendbe a ruhája, az nekem nem tetszik, és bele is szólok. A lányomnak is a fehér alsó szoknyáit és az enyémet is a mai napig én vasalom. Kivasalná a lányom is őket, de én azt tartom, hogy az a szép, amit én csinálok, és akár hogy elfáradok, akkor is megcsinálom!

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

Hála a jó Istennek, amit elképzelek, meg is csinálok mindent. Most ugye bált akarok tartani, hogy kaptam ezt a kitüntetést a csoportnak, akikkel együtt danolok. Szeptember 30-án Hagyományőrző Bált tartok, úgyhogy vacsora lesz 5 órakor a kultúrháznál, utána pedig be kell öltözni mindenkinek,mert úgy akarom, úgy danoljanak, úgy táncoljanak, ahogy régen volt.

Hát jöjjenek el, szeretettel várjuk magukat. Mindenki nagyon szépen fel lesz öltözve népviseleti ruhába, az egész biztos. Fiam hozza a zenészt, úgyhogy ha eljönnek, meglátják. A többit majd elmondja a lányom” – mondta Csóti Andrásné, a népművészet mestere.

Az édesanyját szótlanul, érezhetően tisztelettel hallgató Kovács Lászlóné Csóti Mária elmondta: „13 éves korom óta a néptánccal, a népdallal foglalkozom, szinte ezzel együtt élek. Akkoriban alakult meg az Öregcsertői Hagyományőrző Népi Együttes Kalapos Istvánné tanárnő vezetésével. Számos országos és nemzetközi díjat nyert a csoport, de sajnos egy idő után, a 90-es években föloszlott, már nem bírták finanszírozni, de egyéb okok is lehettek. Ekkor bekerültem a Tóth Feri bácsi által vezetett Piros Rózsa Néptáncegyüttesbe Kalocsára, a táncolást ott folytattam tovább. Egy idő után Feri bácsinak eszébe jutott, hogy vannak itt idős asszonyok, köztük az anyukám is, és hogy milyen jó lenne, ha őket is be tudnánk vonni a Piros Rózsába. Ekkor anyukámat és a szomszédasszonyomat, Mátyás Maris nénit bevittük ebbe a csoportba, ők is oszlopos tagjai lettek a Piros Rózsa Néptáncegyüttesnek.

Képgaléria megtekintése (10 db kép)

Ezzel párhuzamosan, a 90-es évek közepe táján alakítottam itt Öregcsertőn, a néptáncegyüttes asszony tagjaiból az asszony kórust. Népdalkincs volt bőven és a népviselete is megvolt mindenkinek. Mindenki tudott énekelni, táncolni, így az Öregcsertői Asszonykórus egykettőre megalakult. Azóta működik a csoport, a mai napig folyamatosan és aktívan együtt vagyunk. Amire nagyon büszkék lehetünk, hogy az asszonykórus gerincét az az 5 fő 80 éven fölüli asszony, köztük az édesanyám alkotja, akikre nagyon tudunk támaszkodni. Tőlük gyűjtjük a dalokat és mi, a „fiatalok”, persze mind 60 éven felüliek tőlük tanuljuk ezeket a régi, már-már elfeledett dalokat. Mindenki nagyon szereti a csoportot, egy olyan jó kis közösség vagyunk, akiket egykor a tánc, most pedig a danolás, az együttlét öröme tart egyben.

Általában heti rendszerességgel, a kultúrházban tartunk próbákat, ami attól függ, milyen föllépésre készülünk. A tavalyi évben részt vettünk egy ötkörös népzenei találkozón, amelyben Sükösd, Cikó, Nagybaracska, Zomba és mi vettünk részt. Körforgásos alapon, egymásnál szerepeltünk. Most pedig nagyon készülünk a Dunapatajon megrendezésre kerülő népdaltalálkozóra, amelyre az asszonyokkal teljes egyetértésben KÓTA minősítésre jelentkeztünk. Ez a minősítési rendszer szakmai értékeléssel és minősítési fokozatok adományozásával segíti a népzenét művelők értékorientálását, egyben serkenti a minőségi művészeti tevékenységet és a hagyományápolást. Nagyon erősen készülünk, majd meglátjuk, milyen eredményt érünk el. Kedvező előzmény, hogy a nyugdíjas Ki Mit Tud?-on kiemelt arany fokozatot kapott a kórusunk.

Ebben az is benne van, hogy ugyan 50 éve foglalkozom a néptánccal és a népdalokkal, de még mindig van olyan nóta, amit én nem ismerek, pedig ez nagyon ritka. Amikor a csoport idősebb tagjaitól ilyet hallunk, igénybe vesszük a technikát, gyorsan fölvesszük a hanganyagot. Ez az okostelefonok korában már a legváratlanabb helyzetekben is megoldható, nagyban segíti a gyűjtőmunkát. Ha felvettük a dalt, utána hallás után megtanuljuk, hiszen a csoportba senki nem tud kottát olvasni.

Bátran, elfogultságtól mentesen mondhatom, édesanyám az egyik legerősebb motorja a csoportnak. Több díjat kapott már, de ez az utolsó, a Népművészet Mestere cím valamennyire felteszi a koronát, akár életműdíjnak is tekinthetjük. A hagyományőrzésben édesanyám tudásán, példáján keresztül is nagyon sok örömömet lelem, és magam is több elismerést kaptam. Talán őt is büszkeséggel tölti el: ahogy én is, a falubéli asszonyok közül is mindenki tud hímezni, danolni, táncolni. A mai napig saját magam hímzem kézzel és géppel a ruháimat, sőt, a pruszlikomat magam horgolom. Örömmel tölt el, hogy miután nyugdíjba vonultam, ilyen tartalmas, értékőrző munkát végezhetek a szülőfalumban – mondta Kovács Lászlóné Csóti Mária, az Öregcsertői Őszirózsa Asszonykórus művészeti vezetője.

Öregcsertői Őszirózsa Asszonykórus

Öregcsertő település túlnyomó részben magyar falu. Az Öregcsertői Őszirózsa Asszonycsoport tagjai ehhöz igazodván az öregcsertői népszokások, hagyományok, népdalkincs ápolásával foglalkoznak. Öregcsertő népművészete és hagyományainak ápolása már a 70-es évektől kezdve igen nagy jelentőséggel bírt. Az akkoriban működő hagyományőrző népi együttes sikeresen működött. A 90-es évek elején az együttes sajnos feloszlott, alapító tagjaiból viszont pár év múlva, Kovács Lászlóné Csóti Mária vezetésével mögalakult az asszonykórus. Az asszonykórus tagjai évtizedek óta szívügyüknek tekintik az öregcsertői magyar falusi néphagyományok ápolását. Taglétszáma változó, jelenleg 15 fő. Az Asszonykórust 2009 óta az Öregcsertői Alapítvány karolta föl, az ő támogatásával működik tovább. Ruháik jellegzetes – a környékre jellemző – népi motívumokkal díszített, egyedi készítésűek. Öregcsertő mozgáskultúrája, szokásanyaga Kalocsa környékének jellegzetességeit mutatja. Az asszonykórus előadásaiban szereplő dalok a régi idők emlékét hozzák vissza számukra, amely során a fiatalságuk elevenedik meg. Régen a lányok, asszonyok vasárnaponként elmöntek a szomszéd falúba búcsúra és gyakran körbe álltak és úgy énekeltek, táncoltak.