A választási időszaknak vége lesz, de a kommentek ott maradnak

„Rozsdás szög van a szívemben,
És nem tudom, mit forgatsz a fejedben.
A testem is fáj, a lelkem is fáj,
Jó lenne, ha lenne egy kicsi szünet már!”

Reggel 5 óra 7 perc, április tizedike. A kávém kihűlt, fülemben Presser ikonikus sorai zengenek, és azon tűnődőm, mintha ezeknek most lenne egy alternatív jelentése a közelgő választás tükrében. Kevesebb, mint három nap, és vége lesz ennek az időszaknak is.

Egy hónap múlva 30 éves leszek, az életem több mint felét az Orbán-rendszerben éltem le, ráadásul a mostani nem az első, és nem is a második választási kampány, amit újságíróként követek végig. Az, hogy az emberek ilyenkor egymásnak feszülnek, nem újdonság. Mindig is megvoltak a szekértáborok, megmondóemberek; a hangos kisebbség, akik a halk többség hangját képviselték, vagy éppen fordultak azzal szembe. 

Azonban az elmúlt hetekben, hónapokban látottakra nem teljesen voltam felkészülve.

És itt most nem is a véghajrában különösen besűrűsödő eseményekre, a politikusok üzengetéseire, a pártok játszámaira, a balhékra és botrányokra gondolok, hanem arra, mennyire polarizált és gyakran nyomdafestéket sem tűrő lett a közbeszéd.

Persze, ez abból a szempontból nem meglepő, hogy egy új, sokak számára kompetensnek tűnő ellenzéki párt lépett a színre: a TISZA és annak elnöke, Magyar Péter esélyes kihívója Orbán Viktornak és a Fidesz-KDNP-nek. A kormánypártok támogatói és a jelenlegi rendszer kritikusai így egy kiélezett “versenybe” szállhattak be. Két titán egymásnak feszülését láthatjuk, kiegészülve azokkal a kisebb pártokkal, akik nem tették le lobogójukat, és nem álltak a legesélyesebb ellenzéki aspiráns mögé valamilyen formában.


Ezt a csatát nem (csak) az utcákon és a tereken vívják meg.

A korábbi választások bebizonyították, mennyire fontos küzdőtér lett a közösségi média, amely újraírta az általános kampánystratégiai logikát. Már nem a hetet, a napot, hanem az órát és a percet kell megnyerni, élő közvetítésekkel, rövid videókkal, jól érhető hívószavakkal és szlogenekkel - ezt a ritmust pedig nemcsak a jelöltek, hanem a választópolgárok is felvették.

A tartalmas, mély diskurzusok persze nem tűntek el teljesen, de a kommentszekciókban az érzelem az értelem elé lépett: a hangos kisebbség nem meggyőzni akar másokat, hanem (jobb esetben) lelkesíteni, de leginkább frusztrációját, gyűlöletét kiönteni a világra.Fontos leszögezni: a digitális zaj és az algoritmusok viharában lapátoló digitális polgárok és szabadságharcosok, rendszerváltó kártyát lobogtató választók és trollhadseregek katonái a politikusokkal az élen nem kizárólagos felelősei a kialakult helyzetnek: nekünk, sajtómunkásoknak, valamint a magyar média- és online tér hangadóinak is, de minden véleményét kifejező polgárnak is önvizsgálatot kell tartani legkésőbb április 13-án.

Azonban ezen a hajón nemcsak az egyik vagy másik szekértábor tagjai ülnek, hanem az egész nemzet, így minden egyes lapátcsapás előtt érdemes ezt mérlegre tenni. 

Érzelmeink kivetítésének persze helye lehet egy-egy cikk, bejegyzés alatt, azonban a “küldés” gomb lenyomása előtt érdemes azt is átgondolni, közcélú vagy öncélú a megfogalmazott gondolat.

„Mocskos tolvaj sz*rhaziak vagytok mind!!!”

Az országgyűlési választás előtt meghirdetett, Fókuszban: Választás 2026 jelöltbemutató-műsorunk bejegyzéseinek kommentszekciói is jól tükrözik kicsiben az országosan látható mintákat, vagy fogalmazhatnék úgy is, tüneteket.

Tünetek, ugyanis ez a fajta féktelen feszültség, amelyen a közösségi média egy szelep, nem egyik napról a másikra jelent meg. Nem vonnám kétségbe azt sem, hogy a választók jelentős többsége az ország érdekeit szem előtt tartva ragad billentyűzetet. A kritika fontos, a véleménynek szabadnak kell lennie, de bármelyik oldalt is szeretné hozzászólásával valaki képviselni, az még nem lehet ok arra, hogy bárkit is meggyalázzon és emberi mivoltában megkérdőjelezzen a politikai küzdőtér másik oldaláról.

A választási műsorunkban elsősorban Font Sándort igyekeztek sarokba állítani a kommentelők, de minden résztvevőnél megjelentek hasonló hangok. Azzal szemben, aki 28 éve országgyűlési képviselő, valóban több jogalap lehet a kritika megfogalmazására, de több ok a tisztelet megadására is, hiszen már a rendszerváltásban is részt vett, és azóta ellenzékben és kormányon, évtizedek óta dolgozik a régióért.

Bontsunk le néhány réteget, és tegyük fel a kérdést:

Vajon ezek az emberek akkor is így beszélnének, ha egy asztalnál ülnének azzal a politikussal vagy politikusjelölttel, és a szemükbe kellene ezeket mondani?Azt gondolom, hogy nem. Az internet félhomályában elpárolog az a visszatartó erő, amely egy személyes találkozásnál az embert jobb esetben a kulturált keretek között tartja.

Ezeknek a határoknak akkor is meg kellene lenniük, amikor valaki a képernyőn keresztül üzen. Erre nincs sem kódex, sem internetes kézikönyv, és bár a közszereplőknek valóban többet kell tűrniük a jogszabályok szerint,

az etikai iránytű hiánya végső soron a hozzászólót minősíti,

akkor is, ha a hozzá hasonló, feszült tömegek lájkokkal próbálják legitimálni az emberséges hozzáállás mellőzését.

A helyi közélet szereplői elsősorban nem politikusok, hanem édesapák, édesanyák, nagyszülők, hétköznapi emberek, akik személyes meggyőződéseik alapján egy-egy párt zászlaja alatt, vagy függetlenként vállalták a nyilvánosságot. Ez önmagában is tiszteletet érdemel, és bár tevékenységüket lehet és kell is véleményezni, azonban ez sem hatalmazhat fel senkit a személyeskedésre.


A ‘mindenszarizmus’

A politikai hevületnél is nagyobb problémának látom azonban azt a fajta passzivitást és érdektelenséget, amely könnyen gyűlöletbe csaphat át. Ez nem a kampányidőszakok sajátossága, hanem a hétköznapjaink egy meghatározó irányzatává vált, amely sokakat meg tud keseríteni, elvéve tőlük a lehetőséget, hogy a közösen elért eredményeknek örülni tudjanak.

Ezt lehet vizsgálni az elmúlt 16 év távlatában, országos kitekintésben, de talán még érdekesebb helyi szinten górcső alá venni. A térségünket is érintő fejlesztések feletti elsiklás, azok természetesnek vétele általában arra teoretikus gondolatra épít, hogy mi lett volna, ha más párt lett volna hatalmon.

Ez a gondolatjáték azonban könnyen tévútra viheti az embert, hiszen a történelemben nincs ‘ha’ – ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Természetesen minden polgár máshogy rangsorol: más fejlesztésnek örül, mást hiányol, azonban veszélyes, ha egy adott terület megítélésében kizárólag az általa preferált párt politikusának üzeneteire hagyatkozik, az ő szemüvegén keresztül látja a világot. Ez ugyanis könnyen torz képet mutathat, elvégre minden politikus a maga erényeit, ellenfele hibáit igyekszik felnagyítani, különösen egy választási kampányban.

Véleményem szerint nem lehet felelős választópolgár az, aki nem hajlandó kritikát megfogalmazni választott pártjával szemben, de az sem, aki nem képes elismerni a politikai ellenfelei által elért eredményeket, amelyekből adott esetben ő is részesül.

Az az összetett, a hírfogyasztó embernek is sokszor nehezen áttekinthető szerkezet, amit egy ország vezetése jelent, számos vitának, kulturált eszmecserének lehet tárgya – kell is, hogy az legyen.

Azonban ugyanolyan fontos az egyén szerepét és felelősségét megvizsgálni a környezetünk alakításában, hiszen az ember – mint a társadalom legkisebb egysége – valójában a legfontosabb tényező.

Meglátásom szerint az embereknek nem szabadna lebecsülniük a saját, illetve a közösség sorsának, közvetlen környezetünk alakításának befolyásolására való képességét.

Amennyiben valakiben megvan ez a szikra, a legnagyobb kihívás sokszor nem is az, hogy elinduljon, hanem, hogy átverekedje magát az érdektelenség szemellenzőjét viselő, vagy a közéleti “csatatéren” pártpolitikai pallost forgató tömegen. Ebben az értelemben 

a politika, a közélettel való foglalkozás nem a mandátumot szerző döntéshozók kizárólagos sajátja, hanem az egyén lehetősége és felelőssége is.


…és felkel a Nap

Vasárnap után újra hétfő jön majd, aztán a hétköznapok sora. Azonban az elmúlt hónapokban kiásott árkok betemetése nem fog egyik percről a másikra menni, ezen mindenkinek dolgoznia kell, pártállástól függetlenül.
Ugyanis

egyetlen nagykoalíció számít, amit a magyar nemzetnek hívnak.Ebben pedig nemcsak a választóknak, de a nyertesnek és a vesztesnek is egyaránt hatalmas felelőssége van, ahogyan a közösségi médiás véleményvezéreknek is. Azért egy hónap múlva, amikor lecsillapodtak a kedélyek, olvassák vissza a kommenteket. Azok ott maradnak tanúnak.

Ahogy idézettel kezdtem, azzal is zárom: a magyar költészet napja, József Attila születésnapja előtt egy nappal, A Dunánál című verséből:

… rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.